/Cathy szemszöge/
- Szerinted mennyi idős lehet? -
kérdezte Anne, miközben a pirítósát vajazta. Mellettem ült az ebédlőben, épp
reggeliztünk.
- Kire gondolsz? – tettem
az ártatlant. Nagyon is jól tudtam, kire gondol, hisz már tegnap óta mindenki
róla beszélt.
- Hát az új igazgatóra -
mondta Anne teli szájjal.
- Szerintem nem lehet több huszonháromnál...De nem igazán értem,
miért fontos! – válaszoltam, miután lenyeltem a falatot.
- Jaj, Cathy, te vak vagy?
– forgatta a szemét a barátnőm. - Olyan jóképű – álmélkodó tekintettel meredt a
távolba
- Te belezúgtál! – állapítottam meg. Nem kellett volna meglepnie a
dolognak; hisz Anne minden új hímnemű jövevénybe beleszeretett, aki legalább
egy kicsit jól nézett ki. De ez most azért más volt; most nem az árvaház egy új
lakójáról beszéltünk, hanem magáról az igazgatóról.
- Egy kicsit… - kuncogott
elvörösödve Anne.
- Jaj, Anne… - sóhajtottam.
Miután befejeztük a reggelit, kimentünk az udvarra.
Igyekeztünk
minél több időt tölteni idekint, hogy kiélvezhessük az utolsó kellemes,
napsütéses őszi napokat, mielőtt beköszönt a zord, ködös idő. Ahogy kiértünk,
Anne az udvar közepére szaladt, és sápadt arcát a meleg napsütés felé fordítva
pörögni kezdett. Halványrózsaszín csipkés szoknyája tornádóként suhogott
körülötte, miközben kacagva odaszaladt hozzám és karon ragadott, hogy
kivonszoljon engem is a napsütötte pázsitra.
- Annyira imádom a
napfényt! – mondta. Az arca ragyogott a boldogságtól, a szeme alatti sötét
karikák szint teljesen eltűntek. Újra táncolni kezdett, aztán leheveredett a
fűre.
Ezt szerettem Anne-ben. Hogy mindig a jó oldalát kereste a
dolgoknak, szinte sosem volt bánatos, annak ellenére, hogy milyen reménytelen
helyzetben volt. A szülei adták be az árvaházba négyéves korában, azzal az
ürüggyel, hogy nagyon sokat betegeskedik, és nem tudják fizetni a gyógyszereit.
Még élénken élt az emlékezetemben a nap, amikor behozták őt a szobámba, egy
aprócska, betegesen sápadt, sovány szőke kislányt rongyos ruhákban, és azt
mondták, hogy mától kezdve ő lesz a szobatársam. Eleinte nem igazán kedveltem,
mert minden éjjel a szinte fuldoklásba hajló köhögésére riadtam. Aztán a
nevelőnőm, Miss Caroline elmagyarázta, hogy Anne komoly beteg, és hogy
igyekeznek meggyógyítani, de ez időbe telhet, ezért türelmesnek kell lennem
vele. Azóta minden éjjel, amikor izzadságban úszva, fuldokolva riadt fel
odamentem hozzá, és megpróbáltam megnyugtatni. És utána is, minden télen,
amikor rosszabbul volt, én ápoltam. Az évek során erős kapocs, egyféle
szövetség alakult ki közöttünk.
- Cathy, szökjünk ki! – zökkentett ki gondolatmentemből Anne.
- Hogy mi? – hüledeztem. Ezt
még ő sem gondolhatta komolyan komolyan.
- Szökjünk ki! – ismételte meg, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.
- Nem! Felejtsd el! –
tiltakoztam.
- Kérlek! – nézett rám
könyörgő tekintettel. – Talán ez az utolsó nap, mielőtt végleg beköszönt a
hideg… Nem tudom, mi lesz velem télen, Cathy… - suttogta. – Nem tudom,
meggyógyulok-e… Mióta itt vagyok, kétszer, vagy háromszor voltam odakint.
Kérlek!
- Ne hülyéskedj! – ráztam
meg a vállát. - Hallod? Meg fogsz gyógyulni. Hisz már tavaly sem voltál annyira
rosszul – Ez hazugság volt. És Anne is jól tudta.
- Tavaly három napig szinte
egyfolytában eszméletlen voltam a láztól – mondta. – Ugyan már! Ne áltassuk magunkat.
Egyszer úgyis mind meghalunk. Már elfogadtam, hogy számomra ez a pillanat
hamarább fog eljönni… - A hangja teljesen érzelemmentes volt. Hideg. És ez
nagyon megrémített. Anne csak nagyon ritkán vette fel ezt a hangnemet;
mégpedig, ha valamit halálosan komolyan gondolt.
- Rendben! Menjünk! – adtam
be a derekam. Nem akartam hallani, amit mondani készült. - Csak, kérlek ne
beszéljünk többé erről. A húgomként szeretlek, és el sem tudom képzelni, hogy
elveszíthetlek…
Anne bólintott. Látszott rajta, hogy még akart valamit mondani, de
akármi is volt az, megtartotta magának.
- Menjünk! – fogta meg a
karom, és maga után húzott.
Az udvar távolabbi részébe szaladtunk, és könnyedén átmásztunk a
kerítésen. Bevetettük magunkat a város felé vezető út mellett álló fák közé,
hogy még véletlenül se láthasson meg bennünket senki. Pár perc futás után Anne
lelassult, végül pedig teljesen megállt. Levegőért kapkodott, az arca még a
megszokottnál is sápadtabb volt, mégis ragyogott a boldogságtól.
- Szabadok vagyunk! –
mondta, aztán köhögni kezdett.
- Nem kellett volna
megszöknünk – sóhajtottam, látva, hogy mennyivel rosszabbul lett. – Mi lesz, ha
megfázol?
- Az égvilágon semmi,
Cathy! Így is, úgy is megbetegszem majd. Szóval eszedbe se jusson
visszafordulni – szemében olyan elszántság tükröződött, hogy meg sem próbáltam
ellenkezni.
- Sötétedésre haza kell
érnünk – mondtam.
Elindultunk a város felé. Nem sokkal dél után érkeztünk meg.
Megegyeztünk, hogy benézünk a piacra, és veszünk magunknak pár szem gyümölcsöt
ebédre, a pénzből, amelyet Anne tegnap elemelt a portás táskájából, aztán, még
mielőtt a toronyóra elütné a három órát, hazaindulunk.
- Te gondolkodtál már azon, hogy miért adtak örökbe a szüleid? –
kérdezte Anne. Az erdő szélén ücsörögtünk
egy sziklán, és az ebédünket fogyasztottuk.
Akármilyen jó barátnők is voltunk Anne-nel, mégsem meséltem még el
neki a történetemet. De abban a pillanatban éreztem, hogy itt az ideje annak,
hogy végre elmondjam.
- Engem nem adtak örökbe – mondtam lesütött tekintettel. – Az
erdőben találtak csecsemőkoromban. Nem tudom, kik a valódi szüleim…
Anne tátott szájjal meredt rám, nagy, sötétbarna szemeiben
csalódottság tükröződött.
- És ezt miért nem mondtad eddig, Cathy? – kérdezte szomorúan - Azt
hittem megbízol bennem!
Látszott rajta, hogy pár pillanaton belül elkezd velem veszekedni,
így gyorsan kerestem valamit, amivel elterelhetem a figyelmét. Észrevettem,
hogy már elkezdett sötétedni.
- Erre most nincs időnk! –
mondtam idegesen – Vissza kell érnünk vacsoraidőre.
Felálltam, és megindultam az erdő felé.
- Megőrültél? Ugye nem az erdőn keresztül akarsz visszamenni?! -
ragadta meg a karom, mielőtt beléphettem volna a fák közé.
- Ez az egyetlen esélyünk,
hogy visszaérjünk, mielőtt a személyzet keresni kezd bennünket. Nem tudom,
milyen büntetés jár a szökésért, de nem… - elhallgattam. A közelben beszélgetés
hangjaira lettem figyelmes.
- Gyere! – hívtam magammal
Anne-t.
Elindultunk a hang irányába, befelé az erdőbe, és amikor már olyan
közel jártunk, hogy mindent tisztán lehetett hallani, lehúztam Anne-t egy bokor
mögé, nehogy észrevegyenek bennünket. A rejtekhelyünkről ráláttunk a
beszélgetőkre: pár méternyire két magas alak rajzolódott ki a sötétben.
Mindkettőjük arcát csuklya takarta.
- Akkor hét hónap múlva itt találkozunk – mondta a tőlünk távolabb
álló alak. - Ugye, elhozod a lányt?
- Természetesen. Bízhat bennem, mesterem – válaszolt a másik. A
hangjukból ítélve mindketten férfiak lehettek. - Ez nekem is épp olyan fontos,
mint magának. A nővérem a halála előtt megígértette velem, hogy elhozom őt, hogy majd maga felavassa, mikor
betölti a... – ebben a pillanatban Anne köhintett egyet, alig hallhatóan, mégis
mindkét alak a bokor felé fordult, ahol rejtőztünk.
- Ki van ott? – kérdezte a
„mester”.
- Na, most futás! – sziszegtem,
és megragadtam Anne kezét. Felpattantam, és rohanni kezdtem, magam mögött
vonszolva Anne-t. Futás közben elszakadtunk egymástól, de hallottam magam
mögött a lépéseit. Arcomat gallyak karcolták, a ruhám tüskékbe akadt, mégis
futottam tovább. Át akartam ugorni egy kiálló gyökeret, de elvétettem, és
elvágódtam, éreztem, ahogy a ruhám átveszi az erdei talaj nyálkás nedvességét.
Megpróbáltam felállni, de amikor sikerült, valami lerántott egy fa odújába.
Sikoltani akartam, de a számra tapasztott tenyér miatt levegőt sem kaptam.
- Nyugalom! Én vagyok –
hallottam Anne hangját.
- Mit csinálsz? El fognak
bennünket kapni. – suttogtam. A lépések egyre közeledtek. Már szinte a két
férfi lélegzetét is hallottam. Nem messze tőlünk az egyikük megállt.
- Hagyd! Biztos csak valami
városi porontyok voltak – hallottam a „mester” hangját.
Aztán, pár másodperc múlva újra távolodni kezdtek. Amikor már az
utolsó lépéseik hangja is rég elhalt, felálltunk, és az út fennmaradó részét az
árvaházig sietve tettük meg. Útközben egyfolytában a hátam mögé nézegettem,
félve, hogy a két férfi mégis meggondolta magát, és a nyomunkban vannak. De
szerencsére épségben elértük a kerítést, amelyet átmászva végre újra
biztonságban tudhattuk magunkat. Az idős portás, Mister Collins még mindig
aludt, úgyhogy könnyedén be tudtunk surranni a bejáraton.
Épp lefekvéshez készülődtünk, mikor Anne megragadta a válla.
- Cathy, ha valami baj, van én itt vagyok – mondta, mélyen a
szemembe nézve.
Hálásan rámosolyogtam, majd lekapcsoltam a villanyt. Pár perc
múlva meghallottam az ismerős, beteges horsogását. Behunytam a szemem, és
megpróbáltam elaludni. A testem minden porcikája fájt, az agyam pihenésért
sóvárgott, az idegeseég azonban még sokáig nem engedett elaludni. Valami rossz
fog történni az éjjel. Éreztem.
Olyan éjfél tájt felriadtam az álmomból. Egy pillanatig mindent
furán érzékeltem, mintha nem is a saját testemben lennék. Aztán éreztem, amint
a sötétség eluralkodik rajtam, elnyomja a gondolataimat. Tudtam, hogy többé nem
vagyok ura a tetteimnek…
/Tom szemszöge/
Az új gyerekek adatlapját töltöttem ki, a lábaimat az íróasztalon
nyugtatva, és azon gondolkodtam, mint keresek én itt, 22 évesen, egy ilyen
porfészek igazgatójaként.
Egy hete, mikor hazatértem Svájcból, apám rögtön azzal a hírrel
fogadott, hogy szerzett nekem egy állást, de az életben nem gondoltam volna,
hogy ilyen helyre kerülök….
Komolyan gondolta, hogy azért tanultam Svájcban jogot, hogy
adatlapokat töltsek ki és és gyerekeket pesztrálgassak??? –dühöngtem
magamban.
Kopogtattak, mire gyorsan lepakoltam a lábaimat az asztalról, és
úgy tettem, mintha nagyon keményen dolgoznék.
- Szabad! – szóltam ki a kései zavarónak, hivatalos, lenéző élt
erőltetve a hangomba. Nem megy nekem ez a
főnökösdi… - gondoltam.
Az ajtón Miss Caroline, az idős nevelőnő lépett be. Arcán
zavartság és aggodalom tükröződött.
- Uram, van egy kis gond! – mondta erőltetetten higgadt hangon.
- Igen…? – jeleztem, hogy folytassa.
- Az egyik lány rosszul van! - nagyon látszott rajta, hogy
feszült.
- Mi a baja? – kérdeztem vissza. Nem értettem, hogy mi közöm van
hozzá. Hát nem arra vannak a nevelők,
hogy ellássák a gyerekeket ilyen helyzetekben?
- Nem tudom megmondani, mi ez pontosan... – motyogott az
öregasszony. - Én leginkább dührohamhoz hasonlítanám. Már nem először fordul
elő vele.
- Szóval egy rendbontóról lenne szó? – kérdeztem. - Mert ez
esetben menjen, és mondja meg neki, hogy ha nem fejezi be, kiküldjük az erdőbe,
és ott majd ott dühönghet! – ez nem hangzott túl „igazgatósan” de egye fene!
Semmi kedvem nem volt egy hisztiző kisgyerekre pazarolni az időmet.
- Nem, uram, félreértett! – vágott a szavamba a nő. – A lány nincs
tudatában annak, amit csinál.
- Ez esetben legyen szíves odakísérni, hogy saját szememmel
láthassam! – Most már komolyan érdekelni kezdett a dolog.
Még mielőtt odaértünk volna, az orromat megcsapta az égett szag.
Pár pillanat múlva már a lángokat is láttam, amelyek a szobában tomboltak,
ki-kicsapva a folyosóra. Az égő bútorok között a földön ott kuporgott a lány.
Feje előre csuklott, így csak a fekete haját láthattam. Beszaladtam a lángoló
szobába. A forró, parázzsal megtelt levegő perzselte a bőrömet. Letérdeltem a
lány mellé, és óvatosan az álla alá nyúltam, miközben nyugtatgattam:
- Semmi baj! Rendben… - De
amikor megláttam az arcát, torkomon akadt a szó…
A szeme…. Fekete volt… Nem a pupillája. Az egész szeme.
Pár másodpercig szinte megbabonázva meredtem a démoni szempárra.
Aztán ő is magához tért annyira, hogy
vissza tudjon nézni rám. Valahogy furcsán meghittnek tűnt a pillanat. A lángok
mintha kissé alábbhagytak volna, ahogy a lány szemeiben fokozatosan halványult
a feketeség. Az ajkai elnyíltak, zihálva nézett a szemembe, a lelkembe.
Aztán a hirtelen újra vergődni és sikoltozni kezdett. Kitépte
magát a karjaim közül, és szinte háborodottan rohangálni kezdett a szobában. A
tűz újra erőre kapott, a bútorok és a függönyök újra a lángnyelvek martalékává
lettek. Elkaptam a lányt, amint éppen újabb pusztító kört készült tenni a
szobában, és kirohantam vele a lángoló helyiségből. Felnézett rám, éjfekete
szemeiben rémület tükröződött. Egy ideig még küzdött a szorításom ellen, de
végül ájultan ernyedt el a karjaimban.
- Szóljon Mister Collins-nak, hogy oltsa el a tüzet! – kiáltottam Miss
Caroline-ra, aki a kezeit tördelve követett az irodámig. - Maga pedig menjen a faluba
az orvosért!
Az asszony szó nélkül bólintott, és már indult is.
A lányt lefektettem a pamlagra az irodámban, és vártam, hogy
térjen magához. Bár alig ismertem, mégis iszonyúan aggódtam érte. A pillanat,
amikor először rám nézett; azok a démoni szemek az angyali arcban még
valószínűleg évekig kísérteni fognak az álmaimban…
Az orvos hamar megérkezett, és rögtön meg is vizsgálta a még
mindig eszméletlen lányt.
- Ugye, nem esett komolyabb baja, doktor úr? – kérdeztem. A hangom
hűvösnek, összeszedettnek tűnt, annak ellenére, hogy szélviharként kavarogtak
bennem az érzések.
- Nem. A füsttől, amelyet belélegzett, elvesztette az eszméletét,
és van pár égési sérülése, de, szerencsére nincs nagy baj. Pár órán belül
magához tér, a sérülései pedig gyorsan be fognak gyógyulni – mondta az idős
orvos.
- Ez nagyon jó hír – válaszoltam, igyekezvén megtartani az előbbi
hivatalos hangnemet.
- Viszont a lány idegállapota igen labilis, igazgató úr. Nagyon
vigyázniuk kell rá! – tette hozzá a doktor, miközben visszapakolt a táskájába.
- Ez a legkevesebb, doktor úr – mondtam, miközben kikísértem az
öreget.
Visszaültem a székemre, és végignéztem a lányon. Törékeny teste
tehetetlenül hevert a pamlagon, hosszú koromfekete haja sötét glóriaként terült
szét körülötte. Az arca, amelyen pár órája még olyan gonosz arckifejezés ült,
most teljesen kisimult. Annyira elhagyatottnak
tűnt…
Lehunytam a szemem, és az ujjaimmal masszíroztam a halántékomat…
Fekete szemek. A hófehér arcból egyenesen
a lelkem mélyébe néző fekete szemek…
Felriadtam. Az álom utolsó pillanata még mindig a szemeim előtt
lebegett, valamiféle rémséges látomásként…
Az az ördögi, és mégis végtelenül szomorú tekintet…
De már tudtam, mit kell tennem, hogy hogyan segíthetek rajta.
Az irodámba szólítottam Mister Collins-t. Nemsokára meg is
érkezett az idős portás, oldalán Miss Caroline-nal.
- Mit parancsol, igazgató úr? - kérdezte a nevelőnő. A szemei
alatt sötétlő karikák arról árulkodtak, hogy ő sem aludhatott jobban, mint én.
- Először is, a lány nevére lennék kíváncsi, hogy megtaláljam az
aktáját – mondtam.
- A lány neve Cathryn, uram.
- És a vezetékneve?
- Az nincs neki – válaszolta kelletlenül.
- Mi az, hogy nincs neki vezetékneve? – kérdeztem némi
szemrehányással a hangomban.
- Úgy, hogy sejtelmünk sincs róla, kik a szülei - mondta.
- Sajnos, sejtelmünk az van. És ezt ezek az éjszakai rohamai is
alátámasztják – vágta rá rögtön Mister Collins.
- Miről beszél, Collins? – fordultam kissé mogorván a portás felé.
De hát mit várnak tőlem egy álmatlan éjszaka után?
- Csak badarságokat. Ne hallgasson rá, igazgató úr! Néha túlságosan
is hisz a városban kerengő rémtörténeteknek, de ez bizonyára a korral jár… -
próbálta terelni a szót Miss Caroline.
- Én azért kíváncsi lennék azokra a badarságokra! Halljam,
Collins, mik a maga sejtelmei? – tartottam ki a véleményem mellett.
- Ehhez el kéne mondjam magának egész történetet – nézett rám
Collins.
- Hallgatom – válaszoltam türelmetlenül.
- Tizenöt éve annak már, amikor ezt történt – kezdte az öreg. – Caroline
és én éppen az árvaház környékén sétáltunk, amikor babasírásra lettünk
figyelmesek az erdő felől. Úgy döntöttünk, utánajárunk a dolognak, követtük a
hangot, amely egészen a tóhoz vezetett bennünket. A sáros parton rongyba
bugyolált, apró újszülött kislányra bukkantunk. Hát ő volt a mi kis Cathynk –
mesélte, szemei a távolba meredtek, szája önkéntelenül apai mosolyra húzódott. –
Nem volt kérdés, hogy mi lesz a kislány sorsa – folytatta. – Magunkkal vittük
az árvaházba, és kicsi korától kezdve a saját gyermekünkként neveltük. De ez
már egy másik történet… A lényeg az, hogy annak idején az szóbeszéd járta a városban,
hogy egy démonnő lakik az „elátkozott tónál”. Egy igazi pokolfajzat, aki azért
jött közénk, a Földre, hogy elpusztítson bennünket. De az után a nap után, hogy
Catrhyn-re rátaláltunk, furcsa módon senki sem emlegette többé a nőt. Állítólag azon az éjszakán eltűnt. A legenda idővel
feledésbe merült, mindenki csak egy buta rémtörténetként tartotta számon. De
pár éve, amikor először lent jártam Catrhynel a városban, a szóbeszéd újra
életre kelt, és végül az én fülembe is eljutott. Cathy állítólag teljesen úgy
néz ki, mint az a nő – fejezte be a mondandóját.
- Szóval arra akar kilyukadni, hogy Catrhyn ennek a bizonyos pokolfajzatnak a lánya? Akit soha senki
nem látott?- kérdeztem kételkedve. Ez tényleg őrültségnek tűnt. Démonok nem
léteznek.
- Pontosan – felelte Collins, meggyőződéssel a hangjában.
- Ez badarság, Collins! Bizonyára egy parasztlány eltitkolt
gyermeke, akitől meg akart szabadulni, mert félt, hogy a családja kitagadja - méltatlankodott
Miss Caroline.
- Igen? És akkor a rohamait mivel magyarázod? – vágott vissza a
portás.
- Kérem, ne kezdjenek itt nekem veszekedni! – emeltem fel a
hangom. Semmi szükség rá, hogy a két öreg most kapjon össze, amikor sokkal
fontosabb dolgunk is van. - Collins,
kérem, ezt vigye el a hivatalba! - nyújtottam át neki egy lepecsételt,
aláírással ellátott levelet.
- Megkérdezhetem, mi ez, uram? - nézett rám érdeklődően.
- Egy örökbefogadási kérelem.
- Igazán? És melyik gyermeket fogadják örökbe? - érdeklődött
kedvesen a Miss Caroline.
- Őt - böktem a kanapén fekvő lány felé.
- És mégis ki fogja örökbe fogadni a mi kis Cathynket? - esett
kétségbe Collins. Látszott rajta, mennyire nem szeretné, ha elvennék tőlük a
lányt.
- Hát én. Ki más? – Hát ez volt az én zseniális tervem.
- Maga?- képedtek el egyszerre mindketten.
- Igen – feleltem a legnagyobb természetességgel. - Kérem, most
induljon el a hivatalba, mert holnap már haza is szeretném vinni a lányt.
Persze, ha ő is beleegyezik.
A két idős ember még mindig dermedten állt, üveges szemmel
meredtek rám, mintha kísértetet láttak volna.
- Mehetnek – mondtam, mire nagy nehezen kiszédelegtek az
irodámból.
Már nyolc óra is elmúlott, mire Collins visszatért az örökbefogadási
kérvényem engedélyével. Éppen azt olvasgattam, mikor mocorgásra lettem
figyelmes a kanapé felől. Rögtön odasiettem az ébredező Cathryn-hez.
- Hogy vagy? - kérdeztem.
- Hol vagyok? – nézett rám zavart tekintettel. A szeme most nem
fekete volt, hanem egészen élénkzöld, és teljesen természetes. Kicsit
megdöbbentem, de próbáltam nem kimutatni az érzéseimet. Szegény lánynak elég
baja volt már így is.
- Az irodámban – válaszoltam a kérdésére.
- És, hogy kerültem a maga irodájába? – az arckifejezésében a
zavartság lassan rémületbe váltott át.
- Hát nem is emlékszel?
Hevesen megrázta a fejét.
- Az éjjel rosszul lettél. Sikoltoztál, és csapkodtál.
Felgyújtottad a szobát. Kimenekítettelek, de aztán elájultál – vázoltam fel
neki gyorsan a történteket.
Valószínűleg csak most döbbent rá, milyen szörnyűségeket művelt,
mert hirtelen zihálni kezdett, a szemeibe könnyek gyűltek.
- Én… Én nagyon sajnálom. Nem voltam önmagam… - motyogta.
Bűntudatosan lehajtotta a fejét, könnyei a takaróra hulltak. – De Anne-nek nem
eset semmi baja, ugye? – nézett hirtelen rám kétségbeesett tekintettel.
- Szerencsére senkinek nem esett baja – nyugtattam meg. - Most
viszont arra kérlek, hogy pakold össze a dolgaidat.
- Elküldenek innen? – kérdezte ijedten. – Hát ekkora bajt
csináltam?
- Jaj, dehogy küldünk el. Azért kell összepakolnod, mert örökbe fogadtalak,
és hozzám költözöl – magyaráztam.
De ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, ahogy várható lett volna,
inkább még jobban megrémült.
- Tessék? De mégis miért teszi ezt velem? Ez a hely az otthonom. Anne,
Miss Caroline és Mister Collins az én családom. Csak ők vannak nekem. Miért
akarja őket elvenni tőlem? – hadarta, miközben újra folyni kezdtek a könnyei.
- Tudom, hogy ez most hirtelen jött, és talán még várnom kellett
volna vele egy kicsit. Nem azért teszem, hogy ártsak neked. Segíteni akarok
rajtad. És attól, hogy nálam fogsz lakni, még nyugodtan találkozhatsz velük –
vigasztaltam a lányt.
- De azért, ugye,
elbúcsúzhatok tőlük? – kérdezte.
- Természetesen…
Mielőtt még bármit mondhattam volna, felpattant a pamlagról, és
kiviharzott az irodámból.
